a hiány egyéb stációi

Kiszakadni a város szövetéből. Először éles, egyértelmű szakadásnyomok, majd aztán lassan elkoszolódó szélek, pöndörödő, foszladozó nyomvonalak. Látszik ugyan, hogy oda való, de már vissza mégsem illeszthető, önálló, független szövettest.

Fel-felmerülő oda>valahová<tartozás-emlékek, a hiány újabb, vagy méginkább egyéb stációja.

széljegyzetek egy új élet margójára I.

Első nap az iskolában méhkasban, avagy egy nehéz nap éjszakája jön most.

Úgy zsong a fejem, mintha ezer méh döngicsélne benne. Most már mindig így lesz vajon? Vagy ez olyasmi, mint egyik napról a másikra idegen nyelven kommunikálni és hullafáradtnak lenni estére? Meg tudom-e szokni? És egyáltalán: tudok-e majd kommunikálni ennek a városnak a nyelvén?
Hullámokban tör rám, hogy lehet, hogy nem. Hogy esetleg túl későn lenne ahhoz, hogy megtanuljam ezt a formát. Én nem beszélni nagyvárosiul.

>A beszéd csapdái, mint / hurkok a vadak vonulási irányában,/ amely az itatóhelyre vezet.<

engedni el

Újabban el-elajándékozom a dolgaimat. Mellesleg meglepően nehezen megy. Alapvetően nem volt igazán pontos koncepcióm, de eleinte valahogy mégis úgy alakult, hogy kicsiben kezdtem el gyakorlatozni: általában felindulásszerűen egy-egy apróság cserélt gazdát. Mostanában ezt már leginkább olyan távlati céllal teszem, hogy remélem, képes leszek majd egyszer csak pillanatnyilag fontosnak tűnő, valójában felesleges nagyobb dolgokat is lecserélni - de a szónak persze nem a fogyasztást hangsúlyozó, hanem sokkal inkább a nemesebbik, teremtő, megújító értelmében.
Lecserélni?
Elcserélni inkább.
És igazából valahol ez bizalmi kérdés is: vajon más tud úgy vigyázni erre-arra, ahogyan eddig én tettem?

Sok szerencsét nekem.

Ugyanis mindig problémám volt azzal, hogy túlságosan ragaszkodom dolgokhoz. És nem irigység ez, hanem valami más.
Nem tudom egyébként, hogy mennyire (és lehet-e egyáltalán) erény az én kötődésem: hosszú ideje az a gyanúm, hogy a lustasághoz kényelemszeretethez áll inkább közelebb, mint az állhatatossághoz. Van olyanom egyáltalán?

Mert ugye sokkal egyszerűbb nem elengedni tárgyakat (vagy még tovább gondolva: helyeket, sőt, embereket) mint újakat teremteni magam köré. És itt még csak nem is a gyűjtögetésről beszélek, hiszen úgy képzelem, az valahol rendszerek, sorozatok szigorú struktúrája. Hát nem. Ezek nálam jobbára csak egymásra pakolt, itt-ott polcokra, fiókokba visszanyomott, betuszkolt holmik-halmok amelyek a legrosszabbkor telnek, vagy roggyannak meg és váratlanul temetnek maguk alá.
Nem, azt hiszem tényleg nem jó így élni.