forduló

Hát a londoni képek bizony elmaradtak. A beszámoló is, valahogy magam számára is. Csak bele-belehömpölyögtem ott a városba, vagyis jobban mondva vele együtt hömpölyögtem és hipp-hopp, már itthon is voltam.
De hogy eztán mi felé fordulok, megint kialakulóban. Majdnem naponta változik, néha már nagyon fárasztó.
Arra gondolok, megint válnak szét az énjeim, azaz a lehetséges életeim, mint anno, folyik mindegyik a maga medrében, de hogy aztán milyen tengerben érnek véget...

Mégis-mégis, ennek ellenére még mindig érzem, motoszkál, hogy mind egyfelé mutat, csak egyiknek itt van buktatója, a másiknak épp máshol. És ugyanazt a térképet nem használhatom rájuk, nyilván, hát mindegyikhez kell rajzolnom megfelelőt. Az egyik részletesebb lesz, a másik elnagyolt, kusza skicc az egész, de lehet, hogy pont az lesz a megfelelő. Mert a térképkészítéshez persze kérdéseket is fel kell tennem magamnak folyton, a rajz pedig maga lesz a megoldás. 

Ha lesz megoldás. Lennie. Kell.

Úti jegyzetek. Nulladik rész.

... hamarosan elkezdek pakolni.
Ott lenni, avagy itt nem lenni. Kérdés nincs, nyilván ott lenni inkább.

Annyira mechanikusan működöm, hogy már-már szinte testen kívüli élmény, ahogy figyelem magam: egy robot mozog ki a szobából, konyhába be és vissza.
Most viszont legyen akkor: a robot megszűnik, vagyis sokkal inkább hibernálja magát.

[töredék]

- avagy szentimentalizm' - 

Talán az utolsó ilyen szombat volt ez, nem tudom. Olyan szombat este, amikor beülök az Oratóriumba és meg-megreccsennek azok a szörnyű, fehérre mázolt öreg padok, ha valaki megmoccan rajtuk, ahogy forgolódik, átsandít a szomszéd padsorokba, hogy vajon ott ül-e. Ott ül-e és mit csinál Ő.

Hazafelé jövet jó lett volna kicsit csendben beszívni az esős nyáreste ázott, hűs, párás, virágillattól nehéz levegőjét és hallgatni a város zaját, csöpögtetni belül az ige megmaradt töredékszavait, csöpp-csöpp, ez marad csak neked, nem több, nem kevesebb, érd be ennyivel.
(...)