engedni el

Újabban el-elajándékozom a dolgaimat. Mellesleg meglepően nehezen megy. Alapvetően nem volt igazán pontos koncepcióm, de eleinte valahogy mégis úgy alakult, hogy kicsiben kezdtem el gyakorlatozni: általában felindulásszerűen egy-egy apróság cserélt gazdát. Mostanában ezt már leginkább olyan távlati céllal teszem, hogy remélem, képes leszek majd egyszer csak pillanatnyilag fontosnak tűnő, valójában felesleges nagyobb dolgokat is lecserélni - de a szónak persze nem a fogyasztást hangsúlyozó, hanem sokkal inkább a nemesebbik, teremtő, megújító értelmében.
Lecserélni?
Elcserélni inkább.
És igazából valahol ez bizalmi kérdés is: vajon más tud úgy vigyázni erre-arra, ahogyan eddig én tettem?

Sok szerencsét nekem.

Ugyanis mindig problémám volt azzal, hogy túlságosan ragaszkodom dolgokhoz. És nem irigység ez, hanem valami más.
Nem tudom egyébként, hogy mennyire (és lehet-e egyáltalán) erény az én kötődésem: hosszú ideje az a gyanúm, hogy a lustasághoz kényelemszeretethez áll inkább közelebb, mint az állhatatossághoz. Van olyanom egyáltalán?

Mert ugye sokkal egyszerűbb nem elengedni tárgyakat (vagy még tovább gondolva: helyeket, sőt, embereket) mint újakat teremteni magam köré. És itt még csak nem is a gyűjtögetésről beszélek, hiszen úgy képzelem, az valahol rendszerek, sorozatok szigorú struktúrája. Hát nem. Ezek nálam jobbára csak egymásra pakolt, itt-ott polcokra, fiókokba visszanyomott, betuszkolt holmik-halmok amelyek a legrosszabbkor telnek, vagy roggyannak meg és váratlanul temetnek maguk alá.
Nem, azt hiszem tényleg nem jó így élni.

forduló

Hát a londoni képek bizony elmaradtak. A beszámoló is, valahogy magam számára is. Csak bele-belehömpölyögtem ott a városba, vagyis jobban mondva vele együtt hömpölyögtem és hipp-hopp, már itthon is voltam.
De hogy eztán mi felé fordulok, megint kialakulóban. Majdnem naponta változik, néha már nagyon fárasztó.
Arra gondolok, megint válnak szét az énjeim, azaz a lehetséges életeim, mint anno, folyik mindegyik a maga medrében, de hogy aztán milyen tengerben érnek véget...

Mégis-mégis, ennek ellenére még mindig érzem, motoszkál, hogy mind egyfelé mutat, csak egyiknek itt van buktatója, a másiknak épp máshol. És ugyanazt a térképet nem használhatom rájuk, nyilván, hát mindegyikhez kell rajzolnom megfelelőt. Az egyik részletesebb lesz, a másik elnagyolt, kusza skicc az egész, de lehet, hogy pont az lesz a megfelelő. Mert a térképkészítéshez persze kérdéseket is fel kell tennem magamnak folyton, a rajz pedig maga lesz a megoldás. 

Ha lesz megoldás. Lennie. Kell.

Úti jegyzetek. Nulladik rész.

... hamarosan elkezdek pakolni.
Ott lenni, avagy itt nem lenni. Kérdés nincs, nyilván ott lenni inkább.

Annyira mechanikusan működöm, hogy már-már szinte testen kívüli élmény, ahogy figyelem magam: egy robot mozog ki a szobából, konyhába be és vissza.
Most viszont legyen akkor: a robot megszűnik, vagyis sokkal inkább hibernálja magát.

[töredék]

- avagy szentimentalizm' - 

Talán az utolsó ilyen szombat volt ez, nem tudom. Olyan szombat este, amikor beülök az Oratóriumba és meg-megreccsennek azok a szörnyű, fehérre mázolt öreg padok, ha valaki megmoccan rajtuk, ahogy forgolódik, átsandít a szomszéd padsorokba, hogy vajon ott ül-e. Ott ül-e és mit csinál Ő.

Hazafelé jövet jó lett volna kicsit csendben beszívni az esős nyáreste ázott, hűs, párás, virágillattól nehéz levegőjét és hallgatni a város zaját, csöpögtetni belül az ige megmaradt töredékszavait, csöpp-csöpp, ez marad csak neked, nem több, nem kevesebb, érd be ennyivel.
(...)

próbálkozom, még

I.

El-elhagyom magam. Magam mögött, olykor teljesen. 

Talán természetes ez igazából, de sokszor elcsodálkozom, mennyire is.

II.

Egyre nehezebb felvennem a fonalat régi ismerősökkel. Valahogy annyira más lettem - beszélgetés közben sokszor azon kapom magam, hogy csak hajtogatok ezt-azt, szólamokat, szövegeket, amik igazából nem is fedik a pontos magamat. 

De mennyire is lehet pontosan magunkat kifejezni?